A múltba vesző homály fénye, majdnem kialudt, de még mindig él. Él és reményt ad az emlékezésre, még ha nem is akarjuk. Él mikor a szikrák pattannak, egy - egy emlék vissza is tér. Él és mi mindent megteszünk azért, hogy ki ne aludjunk.
Anyukámtól és apukámtól egy - egy puszival köszöntem el. A bőröndöm felkaptam, majd meghallgattam, anyu "vigyázz magadra!" szövegét. Uncsi bólogatással jeleztem, hogy oké, majd beültem a taxiba. Az ablakon át integettem még a szüleimnek, majd az útra figyeltem.
A kocsi felénk hajt. Fékezni már nem bír. Ugye tudjátok, hogy ilyenkor lepereg előttünk az életünk? Nah, hát ez nem igaz. Csak a fontos dolgok. Anyu és apu mosolygós arca ott virul a fejembe, utána jön a testvérem és... és Janson. A barátaim. Behunytam a szemem. Nem fogom többet őket látni.
A kocsi hajtott, a sofőr riadt tekintete szinte rémísztő volt. Majd bumm..! Minden fekete és vörös, meg taxisárga. A fejemben, és az oldalamban szúr, a végtagjaim is fájnak. Meg fogok halni! Kétségbeesett voltam, de csak egy normális arckifejezést tudtam produkálni, annyira nem volt erőm. A levegőt mintha kiszívták volna belőlem, sikítottam volna, de nem tudtam. Majd sötétség..
Ennyi lenne a prológus, remélem tetszett! Rövid, de lényegre törő.! :)
